Charles Manson, a Manson család feje, hétszeres gyilkos az LSD mellett elsősorban a Beatlest okolta az általa 1969 augusztusában elkövetett gyilkosságokért. 1970 novemberében a bíróság előtt Charles Manson a következőket vallotta: “A Helter Skelter zűrzavart jelent. Szó szerint. Nem azt jelenti, hogy háborúzni kellene valakik ellen. Nem azt jelenti, hogy valakiknek meg kell ölnie másokat. Azt jelenti, amit jelent. A Helter Skelter maga a zűrzavar. Én azt hallom ki belőle, amit jelent. Azt mondja: Kelj föl! Azt mondja: Ölj! Miért engem vonnak felelősségre? Nem én írtam a zenét.”

A jelek szerint Charles Manson nem tudta, hogy a helter skelter nem valami pokolra (hell) utaló halandzsa, hanem a spirális csúszda neve Angliában. Mansonnak még a következő Beatles-számok voltak a személyes népszerűségi listáján: Happiness Is a Warm Gun (a boldogság egy meleg puska); Blackbird (feketerigó); Piggies (malacok); Revolution 1 és Revolution 9. Valamennyi szám a Beatles úgynevezett fehér albumáról való, arról a harminc számot tartalmazó, igen változatos minőségű dupla lemezről, amellyel kapcsolatban még Magyarországon is van egy elterjedt legenda, igaz, kevésbé veszedelmes. Általánosan elterjedt tévhit nálunk, hogy a lemezborítón eredetileg a négy zenész szerepelt volna meztelenül, a cenzúra azonban betiltotta a képet, mire a négy sértődött fiatalember a teljesen fehér borítót választotta tiltakozás gyanánt.

Többek között ez sem igaz. A fehér borítót Richard Hamilton, a pop art kifejezés kitalálója tervezte. Annyira nehéz lett volna a korábbi lemez, a Bors őrmester színekben, utalásokban gazdag borítója és címe után valami újat mondani, hogy inkább az ellenkező irányt választotta. A fehér albumnak van saját címe, igaz, elég puritán módon mindössze annyi, hogy The Beatles, és a borító teljesen fehér lett, nyomott betűkkel. (Ez utóbbi szépség az átlagos cédékiadványok műanyag alatti formátuma miatt teljesen eltűnik, csupán a fehér album jubileumi, papírborítású kiadásán válik újra tapinthatóvá.)

De a magunké helyett nézzük inkább Charles Manson tévelygéseit. A kedvenc számok közül a Helter Skelter meglehetősen röhejes McCartney-szerzemény. Ami dicsérhető benne, az McCartney hajlama a váratlanságra. Általában kiismerhetőek a szerzemények, a formák, a dallamok, ezért gondolt egyet, és elindult másfelé. Olvasta a lapokban, hogy a Who megírta a rock történetének legvadabb, legmocskosabb, leghangosabb számát, és azt gondolta, hogy ilyet ő is tud. Bementek a stúdióba, közel tették a mikrofonokat, fölnyomták a potmétereket, ledarálták a számot, aztán daráltak-daráltak, egyre hangosabban, míg az egyik felvétel végén Ringo beordítja, hogy szemölcsök nőttek az ujjain. Ezt a változatot megtartották, Ringo önvallomásával együtt. Ennek ellenére a szám nem olyan nagy durranás, a bolha köhög, McCartney hangja nem bírja ezt a nagy zajongást, lágy kis orgánum, hiába tesz úgy, mintha nagyon dögös lenne.

A Blackbird ezzel szemben nagyszerű dal, tényleg ott a helye a legjobb McCartney-művek között, de csak utólag sütötték rá a nagy társadalmi tartalmat. A szerző soha nem tiltakozott ellene, de mégsem valószínű, hogy első szándékból a feketék mozgalmáról szólna. A dal ihletett hangulatban született, azon az éjszakán, amelyet Paul és Linda először töltött el egymás karjaiban, és a felvételre az EMI archívumából rátették a feketerigó füttyét. Ez, sajnos, mind a társadalmi üzenet ellen szól. A Piggies gyatra Harrison-szerzemény, soha nem került volna rá az albumra, ha nem szorította volna a zenekart a határidő, bár Mansonék aligha vélekedtek így, amikor szegény lemészárolt Sharon Tate ajtajára vérrel a Pig szót írták. A boldogság egy meleg puska elég jó Lennon-dal, de inkább a Yokóval közös szexuális élményekre utal, ráadásul a cím nem is eredeti, hanem az amerikai lőfegyverszövetség szlogenje.

Van még két Lennon-szerzemény, a Revolution 1 és a Revolution 9. A Revolution 9 hangmontázs, szimfonikus zene, Lennon-ének, utcazaj, megismételve, végtelenítve, egymásra játszva több mint nyolc perc hosszúságban. 1968-ban ez avantgárd-közhely volt, ma fárasztó, jelentését veszítette művecske. A kilences számot is véletlenül kapta, ugyanis a montázs elején egy hang többször bemondja, hogy number 9, number 9… Charles Manson persze mindebben mélységes mély utalást látott. Felütötte a Bibliát a Jelenések könyve kilencedik fejezeténél, és azt olvasta hogy “a négy angyal megszabadult kötelékeitől, és készen állt órára, napra, hónapra és évre, hogy megölje az emberek egyharmadát”. A négy angyalban Manson könnyedén fölismerte a gombafejűeket, az emberiség megritkításának szép feladatát pedig már ő maga is szívesen vállalta. A Revolution 1 is Lennon műve, zenéjét tekintve némileg zűrös blues, a szöveg egyértelműen politikai, de leginkább az erőszak ellen van. Lennon nézeteinek letisztultságára jellemző, hogy a leglényegesebb rész rögtön két változatban van jelen: “When you talk about destruction / don’t you know that you can count me out – in” (ha rombolásról beszélsz, rám ne számíts – számíthatsz rám). Világos beszéd.

Ha belegondolunk, hogy az az ember, aki a Beatlest igazán komolyan vette, pszichopata tömeggyilkosként életfogytig tartó börtönbüntetését tölti, esetleg bennünk is fölmerülhet a kérdés: nem vesszük túl komolyan a Beatlest? A válasz ma már egyértelmű nem, úgy látszik, minden szebb lelkű kamasznak van egy Beatles-korszaka, amit aztán hamarosan kinő, de visszatekintve, annak idején, kortársként nem szerettük túlságosan ezt a négy pasast? Vagy Mansonnál maradva: mit szerethettek az amerikaiak a Beatlesben, abban a zenekarban, amely pályafutása első felében abból élt, hogy az amerikai zenét, a bluest és a rock and rollt utánozta, Chuck Berryt és az Isley Brotherst játszotta Németországban és odahaza? Amerika esetében a válasz talán nem is olyan nehéz: mire a Beatles átrepült az óceánon, a rock and roll már leszállóban volt. A nagyok közül Buddy Holly és Eddy Cochran meghalt, Jerry Lee Lewis a magánéletével volt elfoglalva (elvette feleségül tizenhárom éves unokahúgát), Little Richard prédikátornak állt, Elvis agyalágyult filmekben főszerepelt. És ekkor megjelent négy fiatalember. Csinosak voltak, stílusuk volt, amelyet utánozni lehetett. Beatles-csizma, hajtóka nélküli kabát, előrefésült haj. Humoruk volt. Kiszálltak a gépből, jöttek az elmés újságírói kérdések, amelyekre parádésan válaszoltak. “Énekelnének valamit?” Mire Lennon: “Nem, előbb kérjük a pénzt.” Újabb kérdés: “Mit gondolnak Beethovenről?” Ringo felel: “Én szeretem. Különösen a verseit.” És az adu: “A franciák a jelek szerint nincsenek oda a Beatlesért. Önök mit gondolnak róluk? Megint Lennon: “Ó, mi szeretjük magunkat.” Az ember hajlamos azt gondolni, hogy ehhez a dalok már csak ráadásnak kellettek.

Óriási tévedés. Négy évvel az amerikai partraszállás után, a fehér album idején a Beatles már lefelé megy. Felnőttek a fiúk, benőtt a fejük lágya, és megjelent Yoko Ono. Vége volt a négyszemélyes társaságnak, mert megjelent a nő, akivel az egyikük szívesebben volt, mint a többivel. A fehér album felvételei alatt Yoko Ono is ott volt a stúdióban, és mindenkit megőrjített a kritikai megjegyzéseivel. Vége volt a józanságnak. Volt Lennonnak egy jó mondása: “Ha már nagyon elszállok magamtól, csak ránézek Ringóra, és eszembe jut, hogy én is csak ember vagyok.” Az volt a baj, hogy Lennon többé már nem nézett Ringóra. Yokóra nézett, akitől megtudta, hogy ő mégis emberfölötti.

A történet ott van a fehér albumon. Az LSD mellett megjelenik a heroin, a tudatos komponálás helyett a véletlen, folyton rajtahagyják a dalokon a stúdióbeli szövegeket, a Revolution 1 elején megőriznek egy rossz kezdést – mindennel arra utalnak, hogy ami a kezünkből kihullik, az is értékesebb, mint a mások robotja. Megkezdődnek a különmunkák, nincs közös zenélés és alkotás, hanem mindenki írogatja a maga számait, amit a többiek kíséretével eljátszik. Ringo Starr kikészül, és felmond. Két hét múlva visszatér, addig Paul McCartney dobol helyette. Harrison bejelentés nélkül Görögországba utazik, a többiek csak a stúdióban értesülnek arról, hogy nincs gitárosuk. Lennon a Revolution 9-t Yoko Onóval készíti el, McCartney nem tiltakozik, de nem tetszik neki. Bosszút áll: cserébe nem enged beleszólást a Hey Jude-ba. És van egy dal, a Julia, amelyben benne van Lennon története. Julia Lennonnak közlekedési balesetben meghalt anyja. A dal arról szól, hogy megvan a pótlás, az a nő, aki pótolni fogja a tizennyolc éves korban elveszített anyát.

A fehér album idején a Beatles már döglődik. A huszonéves fiúk túl vannak életük legfontosabb évein, megfertőződtek gyűlölettel, önimádattal, elvesztették a kapcsolatot egymással és a világgal. Dupla album helyett kihozhattak volna “egyet, de oroszlánt”, kevésbé vegyeset, biztosabb ízléssel összeállítottat – de nem ez a lényeg. Azóta eltelt harminc év, és Beatlest mindenki hallgat. Van, aki szégyelli, van, aki bevallja, van, aki kinövi, van, aki úgy marad, ezek az ócska kis dalok azonban egyre szólnak. Erős a gyanúm, hogy ez már így is marad.